eredet
Mielőtt nekiállsz olvasni, talán érdekel, ki vagyok én, aki ezeket a sorokat papírra veti. Úgy gondolom, nincs különösebb jelentősége. De hogy mégis értsd, mi motivált arra, hogy életre hívjam ezt az oldalt, megosztom veled az alábbi történetemet.

Könnyűnek érzem magam. A csukott szemhéjam ellenére robbanásszerűen kitágul a tér, hangokat hallok, fényeket látok. Körbenézek. Körülöttem narancs és fehér színű szerzetesruhába öltözött férfiak ülnek, többnyire kopaszra nyírt, lehajtott fejjel. Csendben vannak, mégis hallom a gondolataikat. Körben ülnek, középen egy emelvényen egy fehér ruhába öltöztetett idős test fekszik. Felismerem a testem, de azt is tudom, már nem tartozik hozzám. Betöltötte a feladatát. Egy pillantást vetek a körülöttem ülőkre, érzem a szeretetüket, hallom a búcsúzó gondolatokat. Megköszönöm, hogy közöttük élhettem.

Mintha behúnynám a szemem, pedig tudom, hogy csak befelé figyelek. Ahogy az előbb kitágultam, most úgy érzem, egy kicsi ponttá zsugorodom. A következő pillanatban pedig már azt érzem, hogy valami ellenállhatatlan erővel vonz maga felé, mint valami óriási mágnes. Békés, örömteli érzés fog el… Egy fénycsíkon száguldok a másodperc tört részéig. Aztán csend és nyugalom vesz körbe, majd ismét kezd kitágulni a tér. Tudom, megérkeztem. Mosolygós szempár nyújtja felém a karjait. Minden fehér fényből van és mégis mindennek van formája. Egyre több alakot látok körülöttem. Ami elsőre megfog, az a tekintetük és az abból áradó erő és szeretet. Van közöttük kékesen világító emberszerű tekintet, de nagy, mandulavágású szemek is…
Egy közös van bennük, látom, hogy örülnek nekem, körbefonnak, átölelnek. Vajon miért szeretnek ennyire? Épp hogy megérkeztem, a testemet nem érzem, az nem érinthette meg őket, a tulajdonságaimat sem ismerhették meg ilyen rövid alatt. Mégis azonnal befogadtak. Valahogy tudom, hogy idetartozom, otthon vagyok.
Hullámokban érzem magamban a melegítő gondolatokat, lassan kitisztulnak a hangok és egyre színesebbé válnak a képek. Mintha valami mély álomból ébrednék és mindaz, amit az előbb megéltem, nem is lett volna valóságos. Emlékszem még a testemre, a narancs színű ruhába öltözött szerzetestársaimra, lepereg előttem minden, amit megéltem. De mintha mindez már csak valami mély álom lenne, most végre kinyithatom a szemem és élvezhetem a valóságot.
Ahogy kitágul körülöttem a tér, magamban érzem a körülöttem lévők gondolatainak lüktetését. Mint amikor kavicsot dobnak a vízbe és a hullámok egyre nagyobb köröket leírva száguldanak a vízen, úgy tágul az érzékelésem horizontja. Néhány pillanattal később pedig már bennem dobban az univerzum minden létezőjének gondolata. Azt hihetnénk, hogy ez hatalmas káosz, de nem: olyan, mint egy zenei szinfónia, ahol minden hangnak megvan a saját szerepe, hogy végül összeálljanak egy harmonikus egésszé. Most már nem csak megértem, hanem meg is élem: Minden Egy.

Visszanézek. Méltóságteljes lassúsággal forog mögöttem egy nagy, kékes színben pompázó bolygó. Ez a hely volt eddig az otthonom. Mintha megint ott lennék, ha odafókuszálok a figyelmemmel. Embereket látok, hallom az ő gondolataikat is. Sok félelmet, gyűlöletet, elkeseredettséget érzek. Szomorú, könnyes tekinteteket, rengeteg értelmetlen pusztítást.

Egy kar érintését érzem vállaimon, fürkésző gondolatok mondják: „Sok még a teendő. “
„Igen. Nézd ezt a gyönyörű helyet, a rengeteg lehetőséget, ne hagyjuk elveszni.“

Valamivel később újra ismerős érzés árad szét bennem. Fénycsíkként szágulok vissza a Földre. Körbenézek és látom, hogy mellettem ezernyi fénycsík világítja be az érzékelési terem. Mindannyian ugyanoda tartunk, ugyanazok a gondolatok vezérelnek. Átfut még rajtam, mennyi időt is voltam távol az emberektől. Mintha csak egy pillanat telt volna el, de tudom, hogy ott közben évek peregtek le az idő kerekén. Még ennél a gondolatnál tartok, amikor meleg, ringató érzés árad végig bennem. Tudom, újra megfogantam…
Élvezem a lágy hullámzást, a béke csendjét, váratlanul éles hang hasít át a gondolataimon: „Úristen, terhes vagyok!“ Látom édesanyám riadt tekintetét, érzem a felgyorsult szívdobogását, még akkora sem vagyok, mint egy borsószem, de minden sejtemen átáramlik pulzáló szorongása. A béke csendjébe nyugtalan félelem furakszik.

Hallom apám gondolatait: „Szerintem nem is az én gyerekem. Elhagylak!“ Hiába minden rimánkodó szó, a kocka el van vetve. Anya zokog. Ha lennének könnyeim, vele sírnék. Tudom, nem hallja, de mégis kiszakad belőlem a gondolat:
„Anya, kérlek bocsásd meg nekem, hogy apa miattam hagyott el téged“.

A szorongás és a kétely napjai jönnek. „Egyedül akarod felnevelni ezt a gyereket? Úgy, hogy még az apaságot is perelned kell? Ezt nem gondolhatod komolyan.“ A végzet hangjai visszhangoznak körülöttem. Bújnék előlük, menekülnék valami távoli zugba, befúrnám magam valami csendes puhaságba – de nincs menekvés. Csak az ima marad:
„Anya, kérlek ne hagyj el.“ Két kézzel kapaszkodom a köldökzsinórba…

Megkaptam az esélyt az életre.
Rohannak az évek…

Júniusi meleg van. Iskolatáskát cipelve a hátamon érkezem haza, anya az udvaron teregeti a mosást. Fáj a fejem és szédülök…
Szirénázva száguld a mentő, légzőmaszkot nyomnak az arcomhoz. Elsötétül előttem a világ. Félek.
Mintha a testem fölött lebegnék. Ismerős érzések kerítenek hatalmukba és áradnak szét bennem. Elszakadok a testemtől, felülről nézve látom, hogy rohan alattam a mentő, kék fényét látva riadtan rebbennek szét az autók. Egy nyugtató hang rezonál bennem:

„Ne félj! Úgy döntöttünk, elérkezett az idő. Néhány napot távol kell lenned ettől a világtól, de vigyázunk a testedre. Nem lesz semmi baj, gyorsan meg fogsz gyógyulni. Egy ideig semmire sem fogsz emlékezni abból, ami most majd történik, csak évekkel később, amikor szükséged lesz rá.“
Egy kör közepén állok. Körülöttem ismerős arcok, a mosolyok mögött komor gondolatokat látok. A kör megnyílik, félkörré válok. Várunk. Valahogy olyan ünnepélyes hangulatom lett, még magam sem értem, hogy miért.
Éles, vakítóan fehér villanás szakítja félbe a gondolataimat. A félkör megnyílt oldalán a fényesség lassan körvonalakat ölt. Egy magas, markáns alak bontakozik ki, olyan erős a kisugárzása, hogy mindannyian hátrahőkölünk. Tudom, hogy a körülöttem álló lények bölcsessége és tudása szinte mindent magában foglal, amit ez az univerzum adni tud, mégis mindannyian önkéntelenül hátralépnek.
Idegen számunkra ez az alak. Valami nagyon ősit és elementárisat hordoz magában, mintha ott bábáskodott volna, amikor megszületett a világunk. Azon veszem magam, hogy óvatosan elindulok irányába, ő pedig hozzám közelít. Nincs bennem félelem, miért is lenne, de van bennem egy ösztönös tartózkodó tisztelet. Kinyújtja a karját, én az enyémet. Ahogy hozzáérek, mintha áramütés áramolna végig a testemen.
Ezernyi kép pörög bennem, amiket ő láttat velem. Népének múltja, jelene, jövője és tudása. Elhalványul körülöttem a tér, ködbe vesznek a félkört alkotó társaim. Megelevenednek a képek, körbevesznek, bennük vagyok. Örvényszerűen áramlanak bennem az idegen lény energiái, lassan egybeforrnak velem. Egy távoli erő vonzását érzem. Sokszor megéltem már ezt a mágnesszerű erőt, ami minden fizikai életem végén magához vonz, de ez most más, valahogy idegen, szokatlan. Egy pillanatra felvillannak a körülöttem álló társak, lényük összeolvad egy egységes energiává, a másik oldalamon az idegen lény. Érzem, két világ határán lebegek. Tudom, el kell engednem az ismerős világomat. Az idegenre bízom magam. Egy pillanatra sötét lesz, végtelen nyugalom vesz körbe, mintha a Semmi közepén állnék, ami Mindent magába foglal. De látom az idegent, de érzem a jelenlétét.

Vakító fény özönlik a sötétségbe, mintha egy robbanás centrumában állnék. Tudom, nincs szükségem levegőre, itt olyan nincs is, de mégis az az érzés kerít hatalmába, hogy levegő után kell kapkodnom. Pont úgy érzem magam, mint amikor anya világát elhagyva világra jövök és először próbálom magamba szívni a Föld levegőjét.

Megnyugszom. Körbenézek. Nem is körbe, magamba. Az idegen már nem idegen, a részemmé vált, ahogy az a világ is, amibe érkeztem. Szavakkal leírhatatlan, meg sem próbálkozom vele. A Világegyetem kezdeteinek emlékét őrző energiák otthonába érkeztem…

Ritmusosan zakatol valami a fülemben. Megpróbálom kinyitni a szemem, de nem tudom, egy szűk résen keresztül a nővérke fehér köpenyét látom. Egy lélelegeztetőgép hangját hallom, mindenhol csöveket látom magam körül. 10 napig voltam távol.